Hűség

Az egoista, emberi hűségnek pontosan akkora a realitása, mintha öt esztendősen megígérnénk, hogy tíz év múlva nem leszünk magasabbak.

Kihez hű a hűség?

„Az élet állandó változás” – tartja a közhellyé vált mondás. S noha igazságára mind rábólintunk, lelkünk mélyén még is az örök hűségben reménykedünk. Ez a paradoxon könnyen megfogalmazhatja a kérdést: létezik –e egyáltalán a hűség?

A hűség valóságát nem lehet sem elmagyarázni, sem megérteni. Az érzelmeket – akárcsak az egész Életet - csak átélni, átérezni lehet: hiába próbáljuk felfogni a humorérzéket vagy megérteni a szeretetet, elménkkel csak az érzelmek teremtette cselekedeteket, csak a létük vagy a nemlétük hatásait tudjuk analizálni. Ezért az elkövetkezendő szavaimat nem éri meg szó szerint értelmezni, sőt, egyáltalán nem éri meg értelmezni, mivel az agy könnyen eltéved saját tekervényeiben. Nem is az elméhez, a szívhez szólnak, mert hát csak a nyitott szív képes bejárni az utat.

Nos, ha elfogulatlanul tudjuk szemlélni asztrális létezésünket, észrevehetjük, hogy érzelmeink kettősek: van egy mindannyiunk által ismert, és létezik egy csak nagy ritkán megtapasztalt, „Valódi” megnyilvánulásuk. Míg az előbbi emóciók az egon keresztül valósulnak meg magunk és mások életében, addig az utóbbi Érzelmek túl vannak az egoizmus korlátain. Hogy a létezés ezen kettőségének elve érthető legyen, példaként nézzük meg az

alázat-Alázat valóságát.

Az ember egyik legnagyobb erényének az alázatot tekintjük. A bölcsesség és a tisztaság jelének hisszük: papnak, gurunak, tanítónak vagy csak egy szimplán „jó embernek” alázatosnak kell lenni. Így hát ész nélkül törekszünk az alázatra: a saját és a társadalmuk elképzelte alázatra. Megszaggatjuk ruháinkat, a porban fetrengünk, különféle testi-lelki fájdalmakat mérünk magunkra… de érdekes, hogy ezt mindig nyilvánosan, a lehető legszélesebb tömeg előtt tesszük. S miközben már hason csúszva harsogjuk önnön jelentéktelenségünket, egyre csak a többi ember reakcióját lessük, s várjuk, hogy valaki végre elismerően azt mondja: „- Te vagy a legalázatosabb!”

Mindez teljesen természetes, az egonak – ha elfogadjuk, ha nem - ilyen a tulajdonsága. Nincs ezzel semmi probléma, egyszerűen csak fel kell ismerni, hogy az alázat ilyenformán nem más, mint álcázott egoizmus.

Ezzel szemben létezik a valódi Alázat. Az egotlan Érzésnek nincs köze az egyén és a társadalom elképzeléseihez, az aktuális civilizáció elvárásaihoz, színpadias szokásaihoz. Az Alázat egyszer csak megjelenik, amikor az ember képes elfogadni az Életet olyannak, amilyen. Valóban Alázatos például a halász, akit minden hajnalban a tengeren köszönt a nap. A halász, aki elfogadta a tengert, s akit az elfogadás megtanított az Alázatra. Nem a megalázkodásra, nem a látványos őrjöngésre, hanem a csendes, tartalmas Alázatra. A halász nem vitatja a tenger hatalmát, életét a hullámokra bízza, de emelt fővel vág neki a haboknak. Ez hát az Alázat: bizalom a Létben, bizalom az Életben. S ezt nem lehet elsajátítani, nem lehet akarni, nem lehet megtanulni. Egyszerűen csak megjelenik, egyszerűen csak előtör a szívből.

Akárcsak az alázatot, a hűséget is erénynek tartjuk. Elvárjuk magunktól és másoktól is. A hűség létezésünk mindhárom megnyilvánulásában – fizikai, érzelmi s gondolati síkon – irányítja lépteinket. Mindennapjaink során munkánk, hivatásunk iránt kell hűségesnek lennünk - ugyan ezt várjuk el beosztottjainktól is. Asztrális életünkben barátaink, szüleink s a párunk felé kell hűségesnek lennünk - igaz, tőlük is megköveteljük - mentálisan pedig elveink, vagy épp adott szavunk mellett kell kitartanunk. S most érkeztünk el a kevesek által feltett kérdéshez: miért?

Miért kell hűségesnek lennünk?

Mi a hűség?

Nos, emberi kapcsolataink alapja a kölcsönösség, az üzlet. Ha beismerjük, ha nem, egyéni életünk mozgató elve az adok-kapok: bármit is teszünk, mindig s mindenkitől – természettől, tárgyaktól, állatoktól, emberektől és Istentől – elvárjuk jutalmunkat, a cselekedetünk eredményét. Természetesen létezik az egotlan Kapcsolat, de mivel az egonk mindig a saját érdekeit tartja szem előtt, ezért kapcsolatainkat egy számára hasznos tapasztalat kedvéért hozza létre. S noha az egonk jelenlétét oly hangzatos elvekkel próbáljuk eltűntetni, mint: „Az az igaz barát, akire számíthatok a bajban” vagy „Az igaz szerelmem előbb gondol rám s csak aztán magára”, azért egy kis őszinteséggel megfigyelhetjük, hogy mindig minden pillanatunk rólunk szól. Hiába a látszólagos önzetlenség, valójában az egonk eldönti, hogy az (én!) barátom miképp is viselkedjen, hogy az (én!) szerelmem milyen is legyen. S mikor két hasonszorű ego találkozik, a kapcsolat megköttetik, megpecsételője - és béklyója - pedig a hűség.

Mert hát mi is a hűség? Egy ígéret. Egy felelőtlen, értelmetlen ígéret, amelyet azért teszünk, hogy valami nekünk fontosat – pénzt, érzelmeket, tudást, szexuális örömöt, stb. - csikarhassunk ki a másikból. Erre azért van szükség, mert a másik egoja csak akkor elégedett, ha egyediségével kiemelkedhet, ha felsobbrenduségi érzését a hatalmon keresztül gyakorolhatja. Ha például egy férfit a nemi vágya egy nő felé hajtja, a női ego birtoklási vágyát csak úgy tudja kielégíteni, ha elhiteti hűségét. A férfi egoja egyszerűen belekényszerül a hazugságba, ha el akarja érni célját. Ez szituáció igaz fordítva is: ha a no egy férfival szeretne élni, kénytelen kielégíteni a férfi egojának uralkodási vágyát azzal, hogy megígéri, többet egyetlen más hímre sem fog ránézni, és örökké hűséges marad.

Ezzel az üzlet megköttetik. S itt nem is az üzlet létével van a probléma, mert ezt a szerelmi játékot csodálatosan, elvárások és görcsös hatalmi villongások nélkül is lehetne játszani. A probléma az, hogy mikor hűséget ígérünk, azt az adu ászt tesszünk bele az üzletbe, amely felett nem rendelkezünk. Ez pedig a jövőnk. Megígérjük, hogy évek múlva is a vállalat lelkes dolgozói leszünk; elhitetjük – magunkkal és másokkal is - hogy párunkat örökké szeretni fogjuk, és felvállaljuk, hogy életünk végéig kitartunk adott szavunk mellett. Pedig hát a jövőnk nem a miénk. Állandóan változunk, mindig minden állandóan változik: akár a következő szívdobbanásban mások lehetünk! Életünk előre nem látható változások sorozatából áll, a Lét értelme s gyönyöre a kiszámíthatatlanság, a spontaneitás. Az emberi huséggel megakadályozzuk magunkat az Életben, mert a jövore tett ígéretünkkel olyan labirintus építünk, amelyben egész életünkön keresztül bolyonghatunk mindaddig, amíg egyszer csak – hosszas szenvedés árán – át nem törjük a falakat. S a legtöbben a hűség alkotta falakba még „áramot” is vezetnek, hogy a kitörés legkisebb próbálkozására lelkiismeret-furdalás, bűntudat rázza meg lelküket…

Az egoista, emberi hűségnek pontosan akkora a realitása, mintha öt esztendősen megígérnénk, hogy tíz év múlva nem leszünk magasabbak.

Ha képesek vagyunk az őszinteségre önmagunkkal szemben, akkor megfigyelhetjük, hogy a hűséget fegyvernek használjuk. Ez leginkább a pár és-szerelmi kapcsolatainkban mutatkozik meg: a másiktól kicsikarjuk a hűség ígéretét - csak akkor engedjük közel magunkhoz, ha olyan tetteket hajt végre, amelyeket mi a hűség bizonyítékának veszünk - majd utána zsaroljuk vele – ha nem lesz hűséges, akkor elhagyjuk. Csakhogy ez egy kétélű fegyver. Ha mi elvárjuk a másiktól, hogy a szeretetünkért cserébe lemondjon az Élet olyan örömeirol, amelyek a mi hűség képünkbe nem férnek bele, akkor a párunk is jogosan követelheti ugyan ezt. S ekkor az ego, kinek lételeme az uralkodás, vágya beteljesülése érdekében rabbá tesz bennünket is: hogy a hűség béklyójával irányíthassuk a másikat, a mi fejünket is igába hajtja… Így lesz egy alapvetően csodálatos és természetes érzésbol, a Huségbol huség, amely egy szado-mazochista csatározássá torzítja a leheto legcsodálatosabb és legtermészetesebb állapotunkat, a Szerelmet.

Ez tehát az emberi huség. Mindez teljesen természetes, az egonak – ha elfogadjuk, ha nem - ilyen a tulajdonsága. Nincs ezzel semmi probléma, egyszerűen csak fel kell ismerni, hogy a hűség ilyenformán nem más, mint álcázott egoizmus.

A valódi Hűséget csak akkor élhetjük át, ha rádöbbenünk, hogy az emberi hűséggel csak marionettbábuk maradunk az egonk kezei között, mert hát senkihez sem lehetünk hűségesek, csak saját magunkhoz. S ha már képesek leszünk önmagunkkal szemben a hűségre, akkor képesek leszünk őszintén, valóban megélni mindazt, ami agyunk. S ekkor a Hűség, a korlátlan Hűség egyszer csak megjelenik bennünk, egyszer csak felfakad a szívünkből. Nem akarunk majd birtokolni senkit: annak következtében, hogy őszintén képesek leszünk megélni az érzelmeinket, mi magunk leszünk a Hűség. S ebben a pillanatban nem fogunk értelmetlen ígéreteket tenni, és nem fogunk követelőzni. S mivel a Hűségben nincsenek elvárások, ekkor tapasztaljuk meg a valódi Barátságot - amikor az érzés belőlünk fakad, nem pedig az egonk akarja megkapni mástól - akárcsak a valódi Szerelemet, amikor eszünkbe sem jut a birtokolás, amikor eszünkbe sem jutnak azok a szavak, hogy „te” vagy „én”, mert a Szerelem belőlünk fakad, nem pedig az egonk akarja megkapni mástól.

Befejezésnek pedig egy lényeges gondolat – sot, talán maga a lényeg: noha két egymástól homlok egyenest eltérő utat mutattam meg, valójában az egoista hűség és az egotlan Hűség között nincs heirarhikus különbség! Mások ugyan, de egyik sem jobb, fejlettebb vagy követendőbb! Nem az a lényeges, hogy melyiket éljük át, hanem az, hogy melyikben vagyunk önmagunk! Az Életben nincs rossz út, nincs hibás döntés: semmi értelme törekedni a korlátlan Hűségre, ha az egoista hűséggel tudunk azonosulni. Ha törekszünk egy olyan cél felé, amelyet az elménkkel jónak tartunk, csak az egonk egy újabb ravasz csapdájában tévelygünk! A Létezésben pont a korlátlanság a legcsodálatosabb, az, hogy bármit átélhetünk, amit csak szeretnénk. Nem kell haladnunk semerre, nem kell választanunk semmit sem, egyszerűen csak Léteznünk kell, mert nincs más, csak…

Csak az Élet.

A. J. Christian