Elmúlik…!

Fáj felkelni, és fáj elindulni, létezni is fáj. azért megteszed. árral szemben még nehezebb. meglátásod szerint ugyanis mindenki a full ellenkező irányba megy, gondolkodik és érez, mint te. tényleg nincs senki, aki hasonlóan látná a dolgokat ezen a rohadt bolygón, ahogy te látod őket? aki megértene, és hátba veregetne, hogy „ne aggódj haver, én melletted vagyok!”? nincsen. nem is kell. hiszen mindig is tudtad, hogy ha egyik napról a másikra felszívódnál, kb. senkinek sem hiányoznál a Világegyetemben. nos légy üdvözölve a klubban cimbora.

A fenti gondolatok legalább fele valamennyitek fejében megfordult már egyszer. a további írás azoknak szól, akiknek már többször is.
serdülőkorban, a testednek és a személyiségednek olyan változásokon kell átvergődnie, ami a legacélosabb szerkezetet is kikezdi. a bájos gyermek-imázsod aránytalan „átmeneti állapotú” debellára vált, hosszú végtagokkal és merő ragyával. aki ezt meg is ússza, a lelki részét nem kerüli el. pánikszerűen keresni kezded az élet értelmét, és a helyedet benne. a hormonjaid őrült táncba kezdenek, az irányítás pedig kicsúszik a kezedből. nnnantól kezdve azt, hogy sírsz-e vagy nevetsz, nem te döntöd el, hanem a biológia, ami aktuálisan a testedben zakatol. engedjétek meg, hogy bemutassam: a kamaszdepressziót.

„Völgynek le”
Az egész többnyire ártatlanul indul. virágzó tini éveidet taposod, míg egy nap valamin kiakadsz. aztán azon kapod magad, hogy, amíg régebben fél perc alatt túlléptél minden buktatón, most napokig tart az agyborulás. aztán még egy agyborulás, majd még egy. mindenben megtalálod a negatívumot, és a szokott vállrándítás mögött (amit a külvilágnak leadsz), komoly indulatok fortyognak benned. Idegesít az ember tömeg a metrón, a lejárt csoki a közértben, a padtársad vörös haja, a politika, (amiről alapban dunsztod sincs) a genyó biztonsági őrök (akikkel soha nem volt balhéd). summa summárom, minden fos.
egyik napról a másikra felébred benned a lázadó. tele indulattal védsz vagy szidsz mindent, mintha az életed múlna rajta, és élvezkedsz azon, ha prédikációd másokat ledöbbent, esetleg kiborít. ilyenkor megy a muteréknak a ”minek tanulni, a mai világban semmit nem érsz a papírral” szöveg, vagy a” rohadt képmutató társadalom ez”, „hagyj békén, úgysem értesz meg, ahogy senki sem!” avagy a csúcspont, a „bárcsak meghalnék!” egy másodperc hatásszünet majd ajtó becsapás duó.
jársz, kelsz a minden napokban, mint egy alvajáró, semmit nem akarva regisztrálni a külvilágból, hegyes tüskékkel körbebástyázva magad, miközben füledben üvölt a zene, és megsemmisítő pillantásokat vetsz a kortársaidra, akik esetleg jól érzik magukat, és felszabadultan vihorásznak. mit tudnak ők az élet sötét oldaláról!
az igényed többnyire alvásra, avagy a szobádban való bezárkózásra korlátozódik, ahol békésen tudsz utálni mindent és mindenkit, szenvedni, és nyugalomban sajnálni magadat. a kitaszított lényt, aki teljesen értéktelen, akin átnéznek az emberek, és aki a kutyának sem kell már ezen a világon . még szerencse, hogy ezt tudat alatt te magad sem veszed be.

„Hegynek fel”
A jelek,- miszerint pislákol az élet benned, és nem halt ki minden pozitív érzésed, -ott vannak. még ha a nagy világutálatodban nem is veszed észre őket. néhány estén már hiányoznak a cimborák, szar érzés ül a gyomrodra, miután rávágod a lakás ajtót az ősökre, és a nyálas filmjeleneteknél, bár szélesen fintorogsz, belülről majd megdöglenél már valakiért, akinek fontos vagy. az idő pedig könyörtelenül telik. és ahogy az éjszakákat nappalok követik, a gyűlöletet béke, előbb utóbb felülkerekedsz a hormonokon, felállsz és megadod magad a jó dolgoknak. újra szerelmes leszel, újra eljárkálsz bulizni, és imádod anyád parfümét. hiszen így van ez rendjén.

Hagyd magad…
A tinédzserkori depit képtelenség megúszni. ha még nem volt részed benne, számolj vele bátran a jövőben. kétségbeesésre viszont semmi okod. a legtermészetesebb folyamat ez, és max. a tőled idősebbek hajlamosak elfelejteni gyakran, hogy ők is jártak ebben a csukában. gyógymód nincs ellene, csak egy jó tanács. amikor támad a depi korszak, hagyd magad lehúzni. bőgj, ha kell, üvölts, ha úgy esik jól, és sajnáld magad bátran. mind ennek ki kell jönnie. a jól bevált, érzelem elnyomós „csak azért sem adom meg magam” teória ez esetben csődöt mond, és az elfojtott feszkó, agresszív kismalac szindrómával zárul. szóval ereszd ki, ami a csövön kifér, utána sokkal könnyebb lesz „visszatérned” az élők soraiba.
miután pedig rácsaptad anyádékra az ajtót kifelé menet, dobd meg őket egy ”bocs, szar passzomat élem, elmúlik!” sms-el. megfogják érteni. te pedig előbb-utóbb rájössz az élet értelmére, amit annyira kerestél. az pedig az, hogy JÓ legyen.